Együtt ülünk és gondolkodunk, mit lehetne tenni. Maja (hívjuk így), négygyermekes edzett anyuka, azt hitte, hogy gyerek ügyben mindenre fel van készülve, nem érheti meglepetés. A három nagyobbik lány, simán vette a kamaszkort, meséli,  barátnőztek, néha buliztak, néha szemtelenek voltak és, ha beütött a szerelem, együtt örültünk és sírtunk. Megy ez nekem, gondoltam. De jött a negyedik, a fiú! Hajnalka, én mindent úgy csináltam, mint eddig, de nem megy, elfáradtam, kétségbe vagyok esve, valamit nagyon elszúrtam…mondogatja és potyognak a könnyei. Tizennégy éves és már nem beszél velünk, szerintem mindenkire haragszik, már azt is utálja, ha étellel kínálom. Ha lenne szárnya, az ablakon repülne be a szobájába, hogy ne is találkozzunk. És közben egyre jobban fogy, lóg rajta a ruha, sápadt az arca. Ott gubbaszt abban a rohadt barlangjában és bámulja a képernyőt, nyomogatja a telefont (bár ne vettük volna meg!). Már nem jár bicózni, nem megy sehova. Eltűntek a barátai, és ami a legijesztőbb, átver minket. Már régóta egyedül megy az iskolába, én reggel, csak beszólok neki, hogy ugye ébren van és, hogy a szendvics az asztalon, igyekezzen nem elkésni. Ő válaszol, hogy ühüm. Így megy ez, vagy két éve. De csak így ment, mert felhívott az osztályfőnöke, hogy mi van Robival, többször késett, de már három napja nem ment be és nem küldtünk orvosi igazolást. Azt hittem, hogy rosszul hallok, rohantam haza, hogy megtudjam, hogy mit titkol, mi az a nagy baj, mire csak vontatottan azt válaszolta, hogy nem volt erőm bemenni, fáradt voltam. Itt jött a lavina, az apja leültette, és némi nyomásra, miszerint kikapcsolja az internetet, ha nem beszélnek őszintén, kiderült, hogy hajnali 3-4 óráig játszik az interneten, reggel fáradt, de nem is érdekli már az iskola, csak az, hogy megint nyomogassa a cuccot…

Néhány évvel ezelőtt, klinikus pszichológusként, esélyt adtam volna annak, hogy ebben az esetben lehetséges egy kamaszkorban bejelentkező személyiségzavar, hogy nosza, nézzük meg a familiáris kockázatokat, a szocializációs problémákat, a tanult mintákat, stb. Sajnos ma már tudom, hogy ez egy olyan problémahalmaz, amivel a szülők nagy része, ilyen, vagy olyan mértékben szembe kell nézzen.

 A túlzott képernyőhasználat miatt gyengülnek a társas kapcsolatok, miközben a gyerekek átélik-érzik a magányt, mégis elszigetelődnek. Kizárják magukat abból a lehetőségből, hogy élő kortárskapcsolatok segítségével gyakorolják a kapcsolatkezelés lehetőségeit, a vitákat, a kibéküléseket, a közös élményeket. Csökken az empátia, nehezen tudják kifejezni az érzelmeiket, mert nincsenek szavaik ennek a kifejezésére. Nem tanulják meg az önérvényesítés nyer-nyer módját, és mindezek miatt, félnek az „élő” találkozásoktól, szoronganak. Szoronganak és ezért agresszívak is lesznek, mert védeni kell a megmaradt virtuális világukat. Kevesebbet mozognak, hiányosan táplálkoznak és mindig fáradtak. 

Megjegyzem, abból is látszik, hogy valami nemzedéki szinten működik rosszul, hogy ha megkérdezek egy tinédzsert, hogy „Szia, hogy vagy?” Tízből tíz azt válaszolja, hogy fáradt vagyok. Tizenöt évvel ezelőtt, ilyen válasz, csak a nagy dolgozatírások és év végi hajrák idején fordult elő. Huszonöt évvel ezelőtt meg nem is értették volna a kérdésemet.

Az igazi nagy kérdés, hogy mit javasolhatok Majának, mi is az az első lépés, amit követhet a többi, míg  végül visszakaphatja a család Robit, és ő is a családját.

Ami biztosan nem működik ebben az életkorban sem, a radikális, erőből történő megoldás, miszerint internet kikapcs és/ vagy csak szülői kontroll alatt, odakötözni a nagyfiút a székhez, hogy akkor is velünk eszel, ha beledöglünk is, és naponta kocsival vonszolunk az iskolába. 

De működik egy ősi módszer, aminek a neve empátia és szeretet. Maja nagyfia egyszerűen függővé vált, játék, vagy internet, vagy közösségi média függővé, ennek minden veszélyével. Csak lépésről-lépésre lehet őt visszahozni a valódi életbe. Gyógyulásra van szüksége.

Amiben én hiszek, és aminek tapasztaltam a hatékonyságát, az a beszélgetés, a közös élmény, és a sport.

Beszélgetés nem egyenlő okoskodás, és pláne nem kioktatás. A beszélgetés azt jelenti, hogy együtt vagyunk, valamit csinálunk, és kicsit beszélgetünk. A beszélgetés néha azzal kezdődik, hogy tudunk együtt hallgatni. Kitakarítjuk a garázst, elmegyünk a piacra bevásárolni, közben fagyizunk, vagy leülök mellé és megnézem a legmenőbb…mit is? Amit Ő akar. És nem okoskodok felnőtt véleményemmel és nem akarom tanítani. 

1. Az első lépés az, hogy feltöltöm a gyermekem szeretet-tankját. A szeretetet mindig tölteni kell, olyan, mint az étel, hamar kiürül. De ha tele van a gyermekem szeretet tankja, akkor jobban tudok vele bánni, mert jobb fej lesz Ő is velem. Ha nagyon rosszul néz ki a helyzet, akkor is tudok találni valamit, amit megdicsérhetek, és elmondhatom, hogy mennyire fontos Ő nekem és mennyire szeretem.
   
   
2. Óvatosan lehet haladni a közös élmény felé. Pl. csavargás, kerékpározás, felhőnézés, bármi. Lehet, hogy kezdetben azzal a szülővel, aki könnyebben kapcsolódik, de fokozatosan lehet kezdeményezni a közös családi programokat is. Ne feledd, a kamaszok vágynak a „baromi jó család vagyunk” élményre, csak néha már nem hisznek benne. Mivel lehet elrontani? Dührohammal, kioktatással, illetve azzal, ha közbe jön valami és mégsem megyünk sehová.
   
   
3. Példamutatás. A szülő lehetőséget kap arra, hogy értő figyelemmel és szeretettel forduljon a gyermeke felé. Hogy megmutassa, hogy milyen jó együtt lenni, tüzet rakni, szalonnát sütni és közben eszébe sem jut felvenni a telefonját (!!!). Ezáltal nem a megfosztás, hanem egy új minőségi idő lehetőségét tapasztalják meg együtt.
   
   
4. Közösségi élmények felé terelés, együtt kortárs barátokkal.  Általában van lehetőség, akár a többi szülővel együtt kezdeményezni egy kirándulást, terepfutást, valami olyan élményt, ahol szülők, különböző korú gyerekek, együtt vannak benne az élményben. Mondanom se kell, hogy itt sem vesszük kézbe a telefont. Minden tinédzser vágyik a közösség megélésére, de egybe fél is a csalódástól.
   
   
5. Bízzunk benne! Buda Béla, az Empátia c. könyvében írja valahol, hogy kamaszkorban az empátia, olyan, mint a búvó patak. Egyszer, csak arra ébredünk, hogy ez a gyerek a tavaly még normális volt, látszott rajta, hogy mi neveltük, most meg teljesen megbolondult, átváltozott. De nem kell aggódni, mondja a szakember, egyszer csak megint itt lesz az igazi énje. És amit bele fektettünk, az megint látszani fog. 

És visszakapjuk a gyermekeinket, hogy aztán bátran elengedhessük őket, hogy repüljenek!